Mivel egy icipicit komolyabban szeretnék foglalkozni a bloggerkedéssel, ezért úgy döntöttem, hogy átlépek egy másik oldalra. Aki továbbra is követni szeretne, annak itt az új blog!

A többiektől pedig búcsúzok...

Mélységes tisztelettel:
Pitypangharcos

Nem szeretek várakozni. Sohasem volt a legnagyobb erősségem a türelem...
Persze ez nem azt jelenti, hogy mindig mindent elsietek, mert nem szokásom, csupán vannak olyan pillanatok, mikor legszívesebben már lépnék egyet valamerre, ahelyett, hogy egy helyben álljak és várjak...

'Árnyvilágban szárnyatlan,
Fulladozva vágyakban,
Összetörni mindent,
Mi egykor szép volt itt bent...'

Nem csodálom, hogy sokan nem tudnak kiismerni, néha még én sem értem saját magamat. Egyik napról a másikra szeretek meg egyeseket és dobok el másokat, mintha rég elnyűtt játékok lennének csupán az álomvilágomban...

Tudom, hogy még félek a továbblépéstől, de valami mégis csábít előre azon a bizonyos úton és nem enged megállni és elgondolkozni, hogy mi lenne a helyes...

Nem tudom, mit várjak a mai naptól. Álmodozhatnék, elképzelhetném, hogy ma minden megváltozik és remélhetném, hogy jó irányba fog, de valahogy kételkedem ebben az egészben. Talán pont emiatt fog minden ugyanúgy maradni, ahogy eddig volt...

Örök második. Talán ez a jelző illik mostanság legjobban rám. Minden kapcsolatot és lelket rendbe hozok, miközben nekem is erre lenne a legnagyobb szükségem...

Nem akartam én senkire hasonlítani. Boldog akartam maradni álarcok és megjátszott figurák nélkül. Kizárni a világ problémáit és önmagamra koncentrálni egy kicsit, hogy újra megtaláljam azt, akit már rég eltemettem...

Eddig sötétségben éltem,
S éreztem a fény kevés,
Jót fog tenni most már
A napfényre ébredés...

Túl egyszerű volt,
S már semmit sem érzek,
Se fájdalom, se bűntudat,
Vajon ez még élet?
Vagy csak részeg vagyok megint?-
Kérdi elmosódott mosollyal,
S csak legyint...

Álmai nincsenek rég,
Kusza léptekkel köszönti a holnapot,
S arccal a sárban ébredve
Kérdi reggelente:Hol vagyok?
Elvesztették talán,
Kidobták, mint egy kinőtt játékot.
S azóta szerelmei,
Az éjben megbúvó csalfa árnyékok...

Álmokat szórnék szét,vágyakat temetnék,
Százezer szó nélkül, Istenem,de mennék,
Bárcsak.. még láthatnálak...

Kínokat megélve, képeket eltépve,
Dobnám bele világom, a pokol örök tüzébe,
Csak várlak...s már nem látlak...

Refr:
Bár megváltozna minden, s mernék még hinni,
A csodákban ugyanúgy mernék még bízni,
Bár kölyökként élhetnék, úgy ahogy régen,
De látom a törést a kibaszott jégen!
Már nem várok csodát, csak hagyom hogy égjen,
Az álmok most tűnjenek el a sötétben,
Remény vesztve küzdök, nem bízva az égben,
Csak hagyom, hogy fájjon, a tűzben elégjen...

Nincs annál rosszabb érzés, mikor érzed, hogy baj van. Mikor érzed, hogy valami egyáltalán nem oké és mikor kiderül, hogy mi az a bizonyos dolog, úgy kezdesz el kaparni ellene, mintha az életed múlna rajta. Persze ez sem segíthet, sőt...
Ezzel csak további hibákat ejtesz, szépen lassan eltemetve a megoldás reményét...

'Sok idő telt el, s mégis oly nehéz,
Hisz mindig ott lennék, ahová Te mész...'

A tetőablakomon "bemosolygó" napsütésre ébredtem. Mintha minden megváltozott volna egyetlen éjszaka alatt, úgy járta be a szobát ragyogó fényével. Rossz előjel is lehetett volna bizalmatlan lelkemnek, azonban mégis jóként fogtam fel és hittem a csábításának...
Egy új nap vár rád - súgta halkan, mintha ott sem lenne, s az üveg által felerősített sugarai melegen cirógatták arcomat láthatatlan kezükkel...

Álmodtál már valami felemelőt? Valami olyat, amitől másnap reggel kiugrottál a bőrödből örömödben?
Érezted már azt, hogy egy álmod a valóságban játszódik újra? Kergetted már az álmaidat úgy, hogy azt sem tudtad mi igaz belőle?

Kérdések mindig voltak, s mindig is lesznek...
Persze megválaszolhatnánk Őket, de azok már nem lennének izgalmasak többé, senki fantáziáját nem izgatnák...