Nincs annál rosszabb érzés, mikor érzed, hogy baj van. Mikor érzed, hogy valami egyáltalán nem oké és mikor kiderül, hogy mi az a bizonyos dolog, úgy kezdesz el kaparni ellene, mintha az életed múlna rajta. Persze ez sem segíthet, sőt...
Ezzel csak további hibákat ejtesz, szépen lassan eltemetve a megoldás reményét...
Borzalmas volt. Egy álom foszlott ismét szerte. A valóság hangjai elnémultak és csak egyetlen szó visszhangzott a fejemben. Vége. Ennyi volt. Elmúlt.
Nem tudtam miért, semmit nem értettem és emiatt olyan dolgokat dobáltam a fejéhez, aminek a negyedét sem gondoltam komolyan.
Pont úgy, ahogy másnál is...
Bennem van a hiba, ez mostanra biztossá vált bennem. Ha valaki mellettem van, ahhoz olyan szinten kezdek el ragaszkodni, mintha az egész életem múlna rajta. Rábízom magam, rátámaszkodok, előre tervezek. Hiszem, hogy minden így fog maradni örökre és közben semmit az égvilágon nem teszek azért, hogy ez tényleg így történjen. Nem a saját talpamon állok, hanem másokén és ezzel szépen lassan mindenkit elveszítek, egytől-egyig...
S lám, itt a probléma gyökere, ami kicsit aggaszt, mert ha megtalálom, akkor miért nem vagyok mégsem képes kihúzni azt a földből? Miért játszom el mindig ugyanazt és ugyanazt, beleesve önmagam oly régen kiásott vermeibe? Miért nem vagyok képes változtatni a dolgokon, mikor annyira szeretnék?
Fel kellene nőnöm, s nem csak az álmaimban élnem mindig, mint egy kiskölyök. Tennem kellene a valóságért, önmagamért, az életemért...
Csak bár tudnám,hogyan kezdjem el...