Nem csodálom, hogy sokan nem tudnak kiismerni, néha még én sem értem saját magamat. Egyik napról a másikra szeretek meg egyeseket és dobok el másokat, mintha rég elnyűtt játékok lennének csupán az álomvilágomban...

Tegnap, hogy őszinte legyek, kicsit összezavarodtam. Felnyílt előttem pár percre egy másik ajtó, ami mire odaértem hozzá ismét bezárult, de valahogy továbbra is ott ragadtam előtte és kopogtattam, hátha valaki kinyitja. Újra átgondolva hülyeség volt, mert így csak még jobban eltévedtem azon a labirintusszerű folyosón, amin elindultam és most azon vagyok, hogy visszataláljak az előző ajtóhoz. Persze ez lehet, hogy most úgy hangzik, hogy: "ha nincs ló, jó a szamár is", de egyáltalán nem így van, sőt.
Ma reggelről arra jöttem rá, mennyivel is jobb út az, amihez visszatérek. Valahogy jobban hozzám tartozik, jobban átérzem, jobb az összhang, mint a másik úton. Nyugodtabbnak érzem magam, kiegyensúlyozottabbnak és talán kicsit olyan, mintha ez lenne megírva, mintha ennek kellett volna történnie, hogy megismerjem önmagam és talán valakit, aki a későbbiekben nagyon fontos személlyé fog válni az életemben.

Furcsa újra hinni a mesékben, azok után, amiken az elmúlt időszakban átmentem, de úgy érzem ez vagyok én igazán és, hogy őszinte legyek nem akarok senki miatt megváltozni. Lehet,hogy örökké álmodozó kölyök maradok még világ a világ, de nekem ez kell. Nem tudom, miért, de ebben érzem jól magam.

Ez az én igazi világom...