'Sok idő telt el, s mégis oly nehéz,
Hisz mindig ott lennék, ahová Te mész...'

A lehető legrosszabb érzés fog el, mikor arra gondolok, hogy véget érhet minden. 4 év nem kis idő, főleg egy ilyen barátságban, mint ami kettőnk közt kialakult, hiszen annyi mindent megéltem Vele és volt, hogy akkor is mellettem állt, mikor senki más nem tette meg ugyanezt...

Persze, ez az egész nem ilyen egyszerű, legalábbis próbálom magammal elhitetni. Habár amellett, hogy pénz nélkül nem lehet utazni még mindig kiállok, de ugyanakkor neki is igaza van, mert már rég megoldhattuk volna ezt a problémát valahogy, ha akartuk volna...
És itt jön a kérdés: Miért nem akarjuk? Vagy inkább úgy kérdezem, hogy miért nem akarom? Miért félek ettől az egésztől? Mert itt ez van a dologban, akármit is próbálok bebeszélni magamnak...Van bennem egy erős félelem, hogy minden megváltozna, ha találkoznánk. Félek, hogy pont emiatt veszíteném Őt el...

Lehet, hogy ez hülyén hangzik, de ismerem Őt és Ő is ismer engem. Ismerjük a másik szinte összes gondolatát és érzését, tudjuk mik a másik álmai, vágyai, vagy netán elérhetetlen céljai. Most, ahogy megtaláltam azt akit szeretek, pont ugyanabból a városból, ahol Ő lakik megtörtént a baj, amiben igazat is kell adnom neki, mert: "Ha hozzá eljön pár napi ismeretség után, hozzám miért nem volt képes 4 év alatt eljönni?".

Csak rágódok és őszinte leszek, fogalmam sincs mitévő legyek. Nem csak egy kis barátságról van szó és nem csak egy pótolhatatlan emberről.

Életem egyik eddigi legfontosabb emberéről van most szó, akit nem akarok elveszíteni...